/román filmdráma 125’/
Vetítés helye: Krúdy Gyula Art mozi (Nyíregyháza, Országzászló tér 08.)
Vetítés időpontja: 2023. április 17. (hétfő) 17.00 óra
A belépőjegy ára: 800,- Ft
Keleten a helyzet… (részlet)
A magyar film számára is tanulságos megismerni, mi a forrása a román újhullám imponáló sikereinek. A valóság alapos ismerete, a dramaturgiai pontosság, a mindennapi témákból kibontott katarzis művészete megtanulható.
A 2000-es év szimbolikus jelentőségű a román film történetében. Mivel ebben az esztendőben egyetlen nagyjátékfilm sem készült Romániában, ez egyfajta origónak is tekinthető, amit nemzetközi díjesővel kísért művészi felívelés követ. Amikor Cristi Puiu 2001-ben, Cannes-ban, a Kritikusok Kéthete szekcióban bemutatta első filmjét, a Zseton és betont, még kevesen gondolták, hogy ez lesz a román új hullám nyitófilmje.
Pedig ez az alacsony költségvetésű nemzedéki közérzetfilm egyszerű, sallangmentes filmnyelvével, és átütő erejű, szinte dokumentarista realizmusával valóban új távlatokat nyitott a román filmben. A műfaji filmes alapokra épülő bűnügyi road movie, melyben a fiatal főhősnek egy kétes tartalmú csomagot kell megadott időre Bukarestbe szállítania cimborájával és annak barátnőjével, olyan közvetlen hangon szólal meg, hogy rögtön berántja a nézőt ebbe a banális beavatás-történetbe. A lineáris elbeszélésre épülő film felütése Puiu atmoszférateremtő képességéről árulkodik: a panellakás szűk konyhájába szorult szereplők között tébláboló kamera olyan érzékletes képet fest a linóleummal, viaszosvászon terítővel és kék csempével burkolt román valóságról, hogy az már-már kényelmetlen a magunk fajta kelet-európai néző számára.
A román új hullám első nemzetközi sikereit kisjátékfilmekkel aratta (ez a lendület máig töretlen, 2004-ben a Forgalom, 2008-ban a Megatron nyert rövidfilmes Arany Pálmát), de hogy a rövidfilmes forma alkalmazásának nem csak praktikus okai vannak – amilyen az olcsóság és a könnyű hozzáférés a nagyjátékfilmhez jutás korlátozott voltával és komoly anyagi vonzatával szemben – azt jól példázza a Cigaretta és kávé, Puiu 2004-ben – már az első nagyjátékfilm után – készített negyedórás remeke.
Dante Remus Lazarescu, a 63 éves, alkoholfüggő, súlyosan beteg nyugdíjas kálváriáját Puiu az első nagyjátékfilmjéhez hasonlóan road movieként meséli el, hiszen nem csak az élet, de a halál is egy utazás. A halálba vezető, két és félórás groteszk road movie az elmúlás nyelvi aspektusát vizsgálja. A Lazarescu úr halála az elnémulás mozija; lassú tempójával, festményszerű kompozícióival (Puiu Genfben festészetet is tanult), statikus totáljaival, refrénszerűen ismétlődő cselekményszövésével, vágási, fény- és hangeffekteket kerülő hosszúbeállításaival arra összpontosít, hogy miként szakad ki egy magányos öregember az anyagi világból, hogyan nő egyre nagyobbra a távolság közte és az őt körülvevő emberek között. A beszédkészség fokozatos elvesztése a világból való kiszakadás, a kommunikációképtelenség, a kiszolgáltatottság és a magány egyetemes metaforája, amit nem a dialógusok vagy a cselekmény szintjén, hanem a tönkremenő test látványával fogalmaz meg a rendező. A film utolsó tíz perces snittje önmagában is remekmű, revelatív élményt nyújt katarzistól elszokott, közönyös hétköznapjainkban. A bibliai Lázár-történetre utaló címadás alkotói reflexiónak is tekinthető, hiszen utóbb egyértelműen bebizonyosodott, hogy a román egészségügyi pokolba alászálló Dante Remus Lazarescu halála a román film feltámadását jelentette.
A Puiu műveiben megfigyelhető filmnyelvi letisztulás, a dokumentarista realizmustól a minimalista formanyelv irányába történő finom áthangolódás a többi alkotóra is hatással volt. A román új hullám másik vezéregyénisége, Cristian Mungiu is ezt az utat járja be első nagyjátékfilmjétől (Nyugat, 2002) a 2007-es 4 hónap, 3 hét, 2 napig. A Cannes-ban Arany Pálma-díjat nyert film a Ceauseşcu-rendszer legszürkébb, legkilátástalanabb időszakába, 1987be kalauzolja nézőjét.
A román kommunista diktatúrában a hatvanas évektől fogva tilos volt az abortusz, de mivel a fogamzásgátló eszközök is tiltólistán voltak, az illegális magzatelhajtás piaca virágzott. A film két kollégista lány történetét meséli el, de a megszokott abortusz-moziktól eltérően úgy, hogy nem a megesett lányt, hanem barátnőjét, Otiliát teszi meg hőséül, aki fokozatosan válik testileg és lelkileg egyre jobban érintetté az ügyben, míg végül mindenestül neki kell cipelnie a történtek súlyát. Az áldozattá válás mechanizmusát a rendkívül intelligens dramaturgiának, a szikár filmnyelvnek és a remek színészi alakításoknak köszönhetően kivételes érzékletességgel ábrázolja a film. A 4 hónap, 3 hét, 2 nap nem csupán egy elborzasztó kelet-európai történetet mesél, ahol a diktatúrában az emberek még a saját testük fölött sem rendelkeztek, hanem újfent az elnyomást veszi górcső alá, az elnyomást, ami az élet minden területén jelen van, hiszen elsőszámú eszköze a nyelv. A diktatúrát a nyelve határozza meg, a kötelezően kimondandó és a teljesen elhallgatott szavak. Mungiu filmjében a nyelvi tabuk, a kimondatlanul is jelenlévő szavak befolyásolják a szereplők tetteit. A film folyamán egyszer sem hangzik el az abortusz szó, vagy bármilyen szinonimája, és ugyanígy nem mondatik ki a szex, amit az angyalcsináló a lányoktól áron felüli juttatásként kér, mégis a „tárgyalás” egy pontján magától kezd el vetkőzni Otilia. A három főszereplő egy tökéletes kamaradráma keretei között mesterien pontos leírását adja a zsarnokságnak. A diktatúra nyelve a hallgatás, a tabu; amikor anélkül történnek meg a legaljasabb, legalávalóbb gaztettek, hogy valaki szavakba foglalná azokat. Ezért nem igaz, amit oly’ sok ellendrukker állít a román filmről, hogy néhány erős, sztereotip kelet-európai történettel vették le a nyugati zsűrik tagjait a lábukról, mert ezekben a filmekben a rendezők saját élettapasztalataikat egyetemes példázatokká képesek növeszteni, amit Japántól Los Angelesig mindenhol át tudnak élni a nézők.
Ezek a nyelvről mondott parabolák a román film nyelvújítóitól, Puiutól és Mungiutól származnak, de ne higgyük, hogy filmjeik mondanivalója pusztába kiáltott szó csupán, a néhány hete nálunk is bemutatott Rendészet, nyelvészet (Corneliu Porumboiu) és A legboldogabb lány a világon (Radu Jude) a fentiekhez hasonlóan a nyelvet, a szavakban megnyilvánuló elnyomást állítja középpontba, ráadásul ugyanazt a minimalista formanyelvet alkalmazva, mint az előbbiek.
Míg a diktatúra a nyelvi tabuk mentén definiálja önmagát, a demokráciát a kibeszélés aktusa legitimálja. A román új hullám alkotói ösztönösen tudják, hogy a kibeszéletlen múlt éppen a maga tabui révén tovább él, és addig eszi a lelkeket, amíg valaki meg nem töri a hallgatást. A fiatal rendezők tisztában vannak vele, hogy ha ők nem beszélnek a múltról, az elhazudott és agyonhallgatott évtizedekről, akkor senki sem fog, enélkül pedig lehetetlen bármiféle újrakezdés, szellemi és erkölcsi megújulás. Az ifjú román rendezőgenerációnak „társadalmi küldetése” van, akárcsak bő három évtizeddel ezelőtt a magyar filmeseknek, és szerencsére éppúgy nem térnek ki ez elől, mint a mieink annak idején. A kritikus hangvétel az új évezred román filmjében a szereplő iránti tisztelettel és az alkotói felelősség vállalásával társul, ezért árad belőlük a humanizmus, legyen szó filmdrámáról, mint az előbbiekben, vagy szatíráról, a román új hullám másik kedvelt műfajáról.
Forrás: filmvilag.hu